Csolnok Ring – 2017. 06. 10
Ludvig Elvira beszámolója
A Dorogi Futókör tagjaként az embert elég nehezen kerülik el a versenyek és a megmérettetések, főleg ha a futások alkalmával, vagy a közösségi oldalakon a tagok nagyrészt ezekről beszélnek. 🙂
Tavasszal pedig, ahogy az időjárás is engedi, megkezdődnek a versenysorozatok a szabadban, így elkerülhetetlen volt, hogy ne szerezzek tudomást a Csolnoki Természetjáró Kör által meghirdetett CSOLNOK RING teljesítménytúrájáról. Bár alapvetően túrázni invitálták az embereket, a futókörösök nem egy tagja azonnal terepfutásban gondolkozott. Nehezített körülmények a terep miatt? Futás ’hegyen-völgyön’ át? Köszönöm, nem! – volt az első reakcióm. Három táv közül lehetett választani: 10, 20 és 30 km. A júniusi melegekre gondolva elegendőnek találtam a 20 km-t, mondván az egy kényelmes táv, 5-6 óra alatt bőven megtehető, nem is túl rövid, se túl hosszú, így erre jelentkeztem.
Majd ahogy közelgett az esemény, és a közös futások alkalmával hallgattam a többiek izgatott készülődését, úgy döntöttem, hogy én is futáshoz készülök, ha pedig nem bírnám az iramot, még mindig csatlakozhatok a túrázókhoz.
De ahogy elérkezett a verseny napja, már végig akartam futni az egész távot. Az első majdnem félmaratonom terepen…talán még sikerülhet is…
Aznap reggel szép számmal gyűltek össze a kihívást kedvelők a csolnoki Szent János parkban; kicsik és nagyok, futók és túrázók. Mindenki izgatottan beszélgetett, állt a regisztrációs pultokhoz, várta a rajtot. Futótársaimmal pár szót váltva már készülhettünk is az induláshoz. Borsos József, Borsosné Zeemann Edit, Bihari Csilla, és jómagam a rajtot meghallva különböző irányokba kezdtük meg a futást. Míg Edit
és Csilla a 10 km-es, József és én a 20 km-es távokat céloztuk meg.
Már az első pár méter emelkedéssel kezdődött; az útvonal a Henrik-hegyre fel, majd a Gete alján át vezetett Hegyeskő felé. A hegy alján, a második ellenőrző ponton, kb. 7 km-nél egy kisebb siker ért; én vagyok az első női befutó! Hihetetlen lökést adott. Ennek így kell maradnia!
A Régi vasúton át indultam tovább Mókus hegy irányába, ahol Kemény Tímeával, és Rostás Petrával, két újabb futótárssal találkoztam szembejövet, majd Csilla és Edit is felbukkantak; Józsi után én vagyok a második, mondták, hajrá! Az ezt követő érzés még az elsőt is lekörözte, hiszen Józsi nagyon jó futó!
A Lovarda felé már éreztem, hogy kezdek fáradni – erősen tűzött is a nap – 15.6 km-nél jártunk, de ekkor már más futók is beértek, így vitt előre a szándék. Egymást megelőzve, majd belesétálva haladtunk tovább, dombokra fel, szántóföldön át a Pollus-hegy felé. Majd az utolsó ellenőrző pontot elhagyva – víz, cukor – „már csak két kilométer van hátra”; a legnehezebb szakaszom következett.
Fájó lábakkal értem be a Bányamúzeumba, ahol mások már vígan hűsöltek a padokon, limonádét iszogatva, zsíroskenyeret majszolva. Józsi önfeledten beszélgetett, fotózott, én meg csak beestem a célba: 2 óra 46 perces eredménnyel, ami nem egy világrekord, de számomra az első; és megcsináltam…